Sok magyarázattal, tévhit-eloszlató cikkel találkozni mostanában a feminizmusról. Kifejezetten egyet kell értenem a NANE Egyesület (www.nane.hu) munkatársaival, akik azt mondják, “Magyarországon rengeteg sztereotípia és tévhit övezi a feminizmust és a feminista nőket. Az elítélés és az ellenségesség mögött általában tájékozatlanság, ritkábban pedig nőellenesség rejtőzik.”(www.nokapalyan.hu). A tévhitekkel kapcsolatban érdekes válaszok olvashatók a 2005-ben kiadott Feminista Almanach című könyvben a feltett kérdésekre (Ki a feminista?, Milyen a feminista?, Mi a feminizmus?, Mi a bajuk sokaknak a feminizmussal?)
Az alábbi linken egy nagyon érdekes, “tévhit-elűző”, tényeket felsoroltató okfejtés található a feminizmussal kapcsolatos félreértések tisztázására.
Magam is feministának vallom magam, nem foglalkozom a megbélyegzéssel, a negatív véleményekkel, sőt! még azt is elárulom, hogy nem vagyok leszbikus, férfigyűlölő, egyedülálló vagyok ugyan, de van párom, és három csodaszép gyermekem, csak hogy a legáltalánosabbakra válaszoljak. Felvállalom és büszke is vagyok rá, hogy feministának vallhatom magam!
Sok információt begyűjtöttem ebben a témában, sokat olvastam, és kerestem megfelelő válaszokat, lehetőségeket, megoldási javaslatokat. A feminizmus, illetve a női egyenjogúság kérdését én pszichés oldalról közelítem. Nem csak a jogainkat kell kiharcolnunk, nem csak azonos bért kell követelnünk a férfiakkal, nem a mosogatáson kell veszekednünk, hanem fel kell nőnünk a felelősség felvállalásához, jogaink igénybevételéhez! Hozzá kell fejlesztenünk a személyiségünket is. Évszázados elmaradásunk van, amit pótolnunk kell, mert nem fogjuk tudni megváltoztatni másként a berögzült mintákat!
Mindannyian tudjuk, hogy a társadalom még most is tele van hátrányos megkülönböztetéssel a nők irányában, elutasítással az emancipációs törekvésekkel szemben. Viszont lehetne okokat keresni – és persze találni is – arra vonatkozóan, hogy a változások milyen lelki átalakulásokat kívánnak meg. Mi kell ahhoz, hogy végre ne csak jogaink legyenek, hanem azok hatását is érezhessük/élvezhessük?
Azok a nők, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, akik számára ugyanolyan fontos, hogy nekik is jusson szabadidő, kedvtelésből végzett tevékenység, társadalmi megbecsülés, és politikai döntésekbe való beleszólás (és még folytathatnám a sort…), szükséges, hogy ezekre a lépésekre, ezen gyümölcsök élvezetére lelkileg is fel tudjanak készülni!
Nem csak a társadalomnak van szüksége változásra, hanem nekünk nőknek is! Amíg gondolkodásmódunk, mindennapi gyakorlataink és a környezetünk határozza meg a témával kapcsolatos gondolatainkat, addig nem tud kibontakozni az a változás az életünkben, amire belülről van szükségünk a siker elérésének érdekében.
A pszichológia ezt a folyamatot “önmagát beteljesítő jóslat”-ként címkézi, az ezotériában jártas emberek pedig tisztában vannak a Vonzás törvényének működési mechanizmusával. Mindkettő ugyanazt a folyamatot írja le, csak más elnevezéssel.
Jelenünket – és jövőnket – a gondolataink határozzák meg. Ha mi hiányra koncentráltan gondolkodunk, ha környezetünk negatív hatású folyamatokkal hat ránk, akkor mi is negatívan éljük meg a velünk történt eseményeket.
Ha arra koncentrálunk, hogy milyen változásokat értünk már el, ha arra fordítjuk energiánkat, hogy problémáink megoldási lehetőségei után kutatunk, hogy a rossz dolgokból igyekszünk a tanulságot megtalálni, és megtanuljuk a leckét, akkor a változás önmagától zajlik.
Hát itt az ideje, hogy levonjuk a következtetéseket!
A nők kiszolgáltatott helyzete a régmúlt szégyenletes társadalmi öröksége. Zsigereinkben hordozzuk, mert ezt a mintát hoztuk otthonról, ezt láttuk anyáinktól, hogy kiszolgáltatottak legyünk környezetünk, családunk, munkahelyünk, és a politika felé is. És közben sokszor erőnkön felül igyekezzünk megfelelni a család, munka, közösség elvárásainak.
Ezeket a terheket csak akkor tudjuk véglegesen letenni, vagy csökkenteni, ha megváltoztatjuk a hozzáállásunkat, gondolkodásunkat.
Tegyünk fel magunknak pár kérdést. Ezekhez hasonlókat (mindenki személyre szabottan tudja megfogalmazni saját kérdéseit):
-
Miért is kell ezt nekem megtennem, amikor nincs hozzá kedvem, nem akarom, rossz érzéssel tölt el, stb.?
-
Mi vagy ki kényszerít olyan dolgokra, amiknek teljesítése nehézségeket, kellemetlen érzéseket okoz? És miért kell ennek ellenére megtennem?
-
Kényszerből vagy örömmel rendelem alá magam mások akaratának? Szeretek kiszolgáltatott lenni?
-
Ha nem tennék meg valamit, amihez nincs kedvem, milyen következményekkel járna? (tegyünk különbséget a szemetes kivitele és a munkahelyi teljesítés között!)
-
Mennyit dolgozik a férfi kolléga a munkahelyemen, és mennyit én? A munkáját hogyan honorálják? És a sajátomat?
Ha ehhez hasonló kérdéseket sikerült megfogalmaznunk, és ezekre válaszokat találnunk, írjuk le bátran! A jegyzetelés nem szégyen, és nem is felesleges! A gondolatok rögzítése később olyan felismeréseket hozhatnak, amik adott pillanatban nem voltak kézenfekvők. A legtöbb tapasztalatot azokból a jegyzetekből tudjuk meríteni, amiket korábban készítettünk.
Ehhez kapcsolódóan mondom el egy korábbi tapasztalatomat.
Mindig szerettem volna naplót írni. Kisiskolás koromtól olvastam olyan könyveket, amikben a főszereplő naplót írt, néha olyan filmet is láttam. És vonzott a dolog. Szerettem volna belekezdeni. De sosem mertem megtenni. Féltem. És miért?
Mert féltem önmagamtól! Nem mertem elkezdeni, mert mindig, mikor elkezdtem volna, már be is fejeztem. Ugyan minek is írjam, mikor úgysem fogom soha elolvasni… És miért is? Mert akkor szembe kell néznem a saját hibáimmal, baklövéseimmel, meg kell tapasztalnom, ha valamit úgy csináltam, hogy később megbántam.
És ma már eljutottam oda, hogy nem csak írom hanem vissza is olvasok benne. És találok válaszokat, rossz lépéseket, amiket máshogyan kellett volna tenni, de nem kell miatta szégyenkeznem. Hiszen elszámolással magamnak tartozom érte. Nagyon fontos fejlődési szakasz az életünkben, ha vissza merünk nézni. Meg kell mernünk találni a múltban elkövetett hibáinkat! Abból tanulhatunk! Abból tapasztalhatunk, és javíthatjuk ki tévedéseinket!
Két közhelyesnek tűnő mondást említenék itt:
-
A jó pap is holtig tanul!
-
Tévedni emberi dolog!
Mindenki téved, követ el hibát. De ez azért van, mert ebből tudunk tanulni, és ezáltal fejlődik személyiségünk. Nem kell szégyenkeznünk emiatt. Ugyan ki előtt is kellene? Hiszen mások is követnek el hibákat! És rajtuk ki kéri számon? Csak önmagunknak felelünk az általunk megtett hibás lépésekért! (azon szélsőségeket leszámítva persze, amik a büntetőjog hatálya alá tartoznak, de az más lapra tartozik) Megoldást kell rá találnunk!
Én pontosan ilyen téves cselekedetnek tartom, hogy annyi nőtársam képes vállalni a kiszolgáltatottságot. Elfogadja a társadalmi berögződéseket, és a megszabott keretek között éli le az életét. Elfogadja, hogy férje arra hivatkozva, hogy ő a családfő, uralomban tartja a hétköznapjait és szabályos rabszolgasorba kényszeríti. Elfogadja, hogy a főnöke – aki sok esetben nő is lehet! – teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítse, ne engedje el szabadságra, ne emeljen fizetést, kirúgja vagy azzal fenyegesse, ha a gyerek beteg és táppénzre megy. Kirúgják, ha lejárt a szülési szabadsága. És még folytathatnám a sort a végtelenségig azt hiszem.
De miért történhet meg mindez? Mert mi nők, hagyjuk magunkat. Hagyjuk, hogy a társadalom rabszolgái legyünk, és maximálisan kihasználjanak minket!
Pont ezen kell változtatnunk. És a változásnak belülről kell indulnia legelőször!!!!